Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené

Drága testvéreim, a mai evangéliumi szakasz, Máté evangéliuma ismét Jeruzsálembe vezet bennünket, ahol Jézus boldoggá teszi azokat, akik szavakkal akarják őt csapdába csalni. Mivel Jézus sokak figyelmét felkeltette, mind azokét, akik követték, mind azokét, akik nem fogadták be, gyakran került olyan helyzetekbe, amelyek látszólag kimenetel nélkülinek tűntek. Pontosan egy ilyen helyzet.

A mai evangéliumban a történet így szól: a farizeusok, együtt a heródiákokkal, eljönnek Jézushoz, és látszólag egyszerű kérdést tesznek fel neki: megengedett-e adózni a császárnak, vagy nem? De a kérdés mögött egy csapda rejtőzik. Az akkori zsidó nép Róma uralma alatt állt, és adót kellett fizetnie a római császárnak. Sokan ezt megalázásnak élték meg, mert a rómaiak idegen hatalomként uralkodtak földjük felett. Ha Jézus azt mondja, hogy adót kell fizetni, akkor azokkal kerülhetett volna szembe, akik ellenezték a római uralmat.

Ha pedig azt mondja, hogy nem kell adót fizetni, akkor azzal vádolhatnák, hogy ellensége a császárnak és a római államnak. Jézus felismeri a szándékukat. Tudja, hogy nem azért kérdeznek, mert az igazságot akarják megismerni, hanem mert szavakon akarják őt rajtakapni. Ezért nem bocsátkozik hosszú vitákba, és nem próbálja egyik vagy másik felet kielégíteni. Arra kéri őket, hogy mutassák meg neki az adópénzt.

Amikor odaviszik neki, egy egyszerű kérdést tesz fel nekik: Kinek a képe és felirata ez? Azt válaszolják: A császáré. Erre Jézus kimondja azokat a szavakat, amelyek minden idők számára fennmaradtak: Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. A pénzen ott volt a császár képe és a neve.

Ezért mondja Jézus, hogy a császárnak meg kell adni, ami a császárt illeti. De Jézus nem állítja meg itt a válaszát. Hangsúlyozza, hogy van valaki, akinek sokkal több jár, mint bármely földi uralkodónak, ez pedig Isten. És itt, testvéreim, egy sokkal fontosabb kérdés nyílik meg.

Ha a pénz a császáré, mert az ő képmása van rajta, mi akkor az Istené? Szent Ágoston, gondolkodva Jézus e szavain, egy csodálatos összehasonlítást tesz. Ahogy a pénz hordozza a császár képét, és ezért visszakerül a császárhoz, úgy az ember is hordozza Isten képét, és ezért Istené.

Ágoston Krisztus pénzének nevezi az embert, mert benne Krisztus képmása van belevésve. Emlékezzünk csak, testvéreim, a Szentírás első lapjaira, ahol azt olvassuk, hogy Isten az ő képére teremtette az embert. Minden ember, függetlenül attól, ki és milyen, magában hordozza Isten képét.

És ezért, ha a császárnak jár a pénz, amelyen az ő képmása van, akkor nekünk magunknak kell Istennek tartoznunk, mert Ő a saját képmását véste belénk. Szent Ambrus pedig, Jézus szavait magyarázva, Pál apostolra emlékeztet minket, aki azt mondja, hogy viseltük a földiek képét, de viselnünk kell a mennyei képét is.

Nem elegendő tehát csupán tudnunk, hogy Isten képmására teremtettünk, hanem úgy is kell élnünk, hogy ez a kép felismerhető legyen bennünk. Úgy, hogy a mi szavainkban, tetteinkben, felebarátainkhoz való viszonyunkban Krisztus felismerhető legyen. Éppen erre emlékeztet minket Pál apostol is a mai második olvasmányban, amikor a hatékony hitről, az elköteleződésről beszél.

Mert Istenhez tartozásunk nem csupán szavakban és imádságokban nyilvánul meg, hanem olyan életben is, amely tele van hittel, reménnyel és szeretettel. És éppen erre hív minket ma Jézus, hogy adjuk meg Istennek, ami az övé, mi pedig magunk vagyunk az övéi.

Istené kétségtelenül, testvéreim, az egész világ. Ő teremtett mindent szeretetéből, és minden, ami létezik, Neki köszönheti létét. De Istennek nem kell adót fizetni. Nincs olyan számla, amely meghatározná, mennyit kellene visszaadnunk Neki. Nem adhatunk Istennek csak egy kevés időnkből, egy kevés vagyonunkból, vagy néhány imánkból.

Neki teljes szívünket, teljes életünket kell ajándékoznunk. És pontosan erre hív minket a mai zsoltár, amely azt mondja: Adjatok dicsőséget és erőt az Úrnak, énekeljetek az Úrnak, boruljatok le az Úr előtt. És az Izájás próféta, az Úr szavait Perzsa király, Kír felé közvetítve, azt mondja: Én vagyok az Úr, és nincs más.

Mindenkit, testvéreinket, arra emlékeztet, hogy Isten a mi életünk egyetlen igaz urhája, és hívott bennünket, hogy szívünket teljesen neki szenteljük. Ha példát keresünk egy ilyen teljes áldozatra Istennek, akkor a Békés Szűz Mária életében találjuk meg a legszebb módon. Ő a saját életével bizonyította, hogy mit jelent teljesen Istenhez tartozni.

Nemcsak az idejének egy részét vagy az életének egy részét adta Neki, hanem teljesen önmagát ajándékozta Neki. Attól a pillanattól kezdve, hogy az angyalnak azt válaszolta: Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint, egészen a Kálváriáig, az élete teljes átadás volt Istennek. És éppen erre tanít minket a Szűzanya.

Itt, Medjugorjében, ahol mindennap összegyűlünk imádságra, és ahová oly sokan jönnek el Istent keresni, különösen ebben a novemberi hónapban, amelyet a rózsafüzér imádságának szentelünk, meg kell kérdeznünk magunktól, testvéreim, vajon szívünk valóban Istené-e? Mert nem elegendő csupán elmondani a rózsafüzért, eljönni a szentmisére, meggyónni a szívünket.

Vagy felmenni a Jelenések hegyére, vagy a Križevacra. Mindezek az imádságok és kegyességek közelebb kell, hogy vigyenek minket Jézushoz. Változtatniuk kell rajtunk, segíteniük, hogy egyre inkább Isten gyermekeihez méltóan éljünk, hogy teljesen az övéi legyünk imádsággal és tettekkel, vagyis egész életünkkel.

Ámde, testvéreim, hányszor próbáljuk meg Istennek csak egy részét adni az életünknek. Készek vagyunk adni Neki valamennyi időnkből, talán néhány imát, vasárnapi szentmisét, egy-egy jó cselekedetet. De vannak részei az életünknek, amelyeket legszívesebben csak magunknak tartanánk meg. A döntéseinket, a másokkal való kapcsolatainkat, a szokásainkat, a gyengeségeinket.

Néha még azt is megpróbáljuk, hogy Isten szavát magunkhoz igazítsuk, ahelyett, hogy az életünket igazítanánk Isten szavához. És gyakran kiforgatjuk Jézus szavait, és úgy magyarázzuk őket, ahogyan nekünk könnyebb lenne, hogy igazoljuk magunkat tetteinkben. És néha meggyőzzük magunkat, hogy igazunk van, mert úgy tűnik, hogy Isten úgyis hallgat.

De Isten Igéje, a Szentírásban leírva és az egyház által nekünk átadva, életünk állandó útmutatója marad. Nem arra vagyunk hivatottak, hogy Isten Igéjét a saját vágyainkhoz igazítsuk, hanem hogy az életünket igazítsuk Isten Igéjéhez. Nem arra vagyunk hivatottak, hogy csak azt válasszuk ki az Evangéliumból, ami tetszik nekünk, hanem hogy Krisztust és az Ő szavát egészében fogadjuk el.

Testvéreim, soha ne alkudozzunk Istennel. Ne gondoljuk, hogy adtunk neki valamit, és ezzel kiegyenlítettük a számlát. Istennel nincsenek ilyen számlák. Mert Isten nem csak valamit adott nekünk. Mindent nekünk adott. Adott nekünk életet. Adott nekünk szeretetet. Adott nekünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki életét adta értünk.

Életét adta értünk a kereszten. És ezért hív minket, hogy viszonzásul szeressük Őt. Az igazi szeretet pedig nem adagokban adatik. Egészen, feltétel nélkül ajándékozzuk oda. Drága zarándokok, akik a világ különböző tájairól érkeztetek Medjugorjéba, azért jöttetek ide, hogy imádkozzatok, hogy gyónjatok, hogy részt vegyetek a szentmisén, hogy békét találjatok, hogy megújítsátok hiteteket.

Sokan hamarosan visszatértek majd otthonaitokba, családjaitokhoz, mindennapi kötelezettségeitekhez. És mit visztek magatokkal Medjugorjéból? Ne csupán szép emlékeket. Vigyetek magatokkal megújult szívet, szívet, amely még inkább Istené.

Vigyetek magatokkal elhatározást, hogy többet fogtok imádkozni, többet fogtok megbocsátani, többet fogtok szeretni, hogy az evangélium szerint fogtok élni. Mert az igazi zarándoklat nem ér véget Medjugorjéból való távozással. Az folytatódik otthonaitokban, munkahelyeiteken, plébániai közösségeitekben. Ott kell megmutatnotok, amit itt kaptatok. Ott kell bennetek megvalósulnia.

Ismert Isten-arc, amelyről Szent Ágoston és Szent Ambrus beszél nekünk. Azok az emberek, akik találkoznak veletek hazatérésetek után, ne csak azt vegyék észre, hogy Medjugorjéban jártatok, hanem azt, hogy Krisztussal találkoztatok. Életetek által ismerjék fel, hogy Istenéi vagytok. Ez pedig, testvéreim, szintén missziós küldetés. Nem kell mindannyiunknak messzire mennünk földünkön, hogy misszionáriusok legyünk.

Mindannyian lehetünk misszionáriusok a saját családunkban, a munkahelyünkön, a plébániánkon. Mindannyian hirdethetjük, és hirdetnünk kell Krisztust az életünkkel, a jóságunkkal, szavainkkal és tetteinkkel.

Ezen a vasárnapon, missziós vasárnapon, mint egyház különleges módon emlékezünk meg minden misszionáriusról, akik az egész világon Krisztus szavát hirdetik. Elhagyták otthonaikat, családjaikat, hazájukat, hogy azoknak az embereknek, akik még nem ismerték Krisztust, hirdessék az ő örömhírét.

Imádkozzunk ma értük, hogy Isten adjon nekik erőt és elszántságot, hogy szavát minden világosságában elvigyék a világ minden népéhez, hogy minden nép megismerhesse Krisztust, és dicsőíthesse az ő szent nevét. És érdekes, testvéreim, hogy a mai evangélium, amely a pénzről szóló kérdéssel kezdődik, éppen ehhez a mai adományunkhoz vezet, amelyet a missziók javára adunk. A pénz önmagában nem tudja kifejezni szeretetünket Isten iránt, de eszközzé válhat, azzá az eszközzé, amely szeretetünket kifejezi.

Ezzel segíthetünk azoknak, akik Krisztust hirdetik, akik templomokat, iskolákat, kórházakat építenek, akik reményt hoznak a szegényeknek és az elfeledetteknek. Így az mulandó világhoz tartozó dolgok is az Isten Országának hirdetésének eszközeivé válhatnak. És ezért ma, miközben imádkozunk misszionáriusainkért és hozzájárulásainkkal segítjük őket, ne feledkezzünk meg a legjobb dolgokról.

Fontosabb, hogy nemcsak az, amit a perselybe teszünk, az tartozik Istenhez. Mi magunk tartozunk Istenhez. Ezért ma, a kenyérrel és a borral együtt, amelyeket az oltárra viszünk, önmagunkat is vigyük oda Istennek. Örömeinket és bánatainkat, sikereinket és kudarcainkat, gyengeségeinket és vágyainkat.

Imádkozzunk Hozzá, hogy kegyelmével formáljon át minket, hogy egyre inkább az Ő gyermekei legyünk, és hogy minél tisztábban felismerhető legyen bennünk az Ő arca. Ez az Isteni arc ismerhető fel szavainkban, tetteinkben, családjainkban és az egymás iránti szeretetben.

Ebben segítsen nekünk a Boldogságos Szűz Mária is, aki egész életével Istené volt, hogy mi is, az ő példáját követve, egyre inkább az ő Fia, Jézus Krisztuséi legyünk. Ámen.