A farizeusok képmutatásával és az adópénz kérdésével szembesülve Jézus arra figyelmeztet, hogy míg a császárnak jár az anyagi adó, az ember a lelkével és lelkiismeretével egyedül Istenhez tartozik. Missziós küldetésünk, hogy ezt az isteni képmást tiszteljük minden emberben, és hiteles életünkkel, szeretetünkkel tegyünk tanúságot Krisztusról ott, ahol éppen élünk.
Vigyázzunk arra, hogy az ember eladhatja a lelkiismeretét anélkül is, hogy egyetlen fillért kapna érte. Testvéreim, akkor adjuk el a lelkiismeretünket, amikor hallgatunk az igazságtalanságról, pusztán azért, hogy megmentsük magunkat és a saját helyzetünket. Eladjuk a lelkiismeretünket, amikor hazugságot mondunk a kellemetlenségek elkerülésére, vagy amikor megalázunk valakit, hogy magunkat felmagasztaljuk. Minden ilyen választásunk nyomot hagy a saját lelkiismeretünkön. Lehet, hogy az ember elér valamilyen hasznot, de közben elfojtja a lelkiismeret hangját, azt a csendes, isteni hangot, amely bennünk szól, és így fokozatosan elhalványul benne az Isten képmása, amelyre teremtetett. Ezért az evangélium ma arra hív minket, hogy kérdezzük meg magunktól: kihez tartozunk, kinek van az utolsó szava a döntéseinkben, az Istené vagy a saját önös érdekeinké?
Az evangéliumi szakaszban azt hallottuk, hogy a farizeusok és a heródespártiak Jézus elé járulnak. Olyan emberek, akik egyébként egymás politikai és vallási ellenfelei voltak, most mégis összefognak, hogy Jézust szavain kapják és eltávolítsák. Nem tudnak a jóban kapcsolódni, de összeköti őket a közös szándék Jézus ellen, aki zavarja őket, mert az igazságot hirdeti. Odalépnek hozzá, és így szólnak: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útjára az igazságnak megfelelően tanítasz. Szavaik látszólag tele vannak tisztelettel és elismeréssel, de a szándékuk teljesen őszintétlen. Dicsérik Jézust ezzel a mesterkélt kedvességgel, ám valójában csapdát állítanak neki. Jézus ezért így válaszol: Miért kísértetek, ti képmutatók? Leleplezi a szakadékot a szavaik és a valós szándékaik között.
Kedves testvéreim, az ő viselkedésük minket is int arra, hogy a képmutatás soha nem férhet össze az igazsággal és az őszinteséggel. A képmutató ember tönkreteszi a legdrágább kincset, az emberek közötti bizalmat, hogy azt a saját hasznára fordítsa. Ezért hív minket ma este az evangélium arra, hogy vizsgáljuk meg a saját szívünket. Beszélhetünk nagyon szépen és igazul Istenről, de közben bánhatunk méltatlanul és igazságtalanul azokkal, akikkel együtt élünk és akikkel nap mint nap találkozunk. Imádkozhatunk naponta a békéért, miközben szavainkkal és cselekedeteinkkel békétlenséget viszünk mások életébe. A képmutatás ott kezdődik, amikor mástól elvárjuk mindazt, amit mi magunk nem vagyunk hajlandók megtenni. Kettős mércét használunk: az egyikkel magunkat mentjük fel, a másikkal pedig kíméletlenül ítélkezünk a felebarátaink felett. Máté evangéliumában az Úr szigorú ítéletet mond a képmutatókra, meszelt sírokhoz hasonlítva őket, amelyek kívülről szépnek tűnnek, de belül halottak. Mekkora szakadék tátonghat a szavak és a valódi szándékok között!
A farizeusok és a heródespártiak felteszik a kérdést Jézusnak: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem? A kérdés látszólag egyszerű, de mögötte veszedelmes csapda rejtőzik. Ha Jézus azt feleli, hogy szabad adót fizetni, akkor megvádolhatják, hogy a római elnyomást és a megszálló hatalmat pártolja a saját népével szemben. Ha pedig azt mondja, hogy nem szabad, akkor feljelenthetik a római hatóságoknál, mint a császár és a birodalom lázadó ellenségét. De Jézus, átlátva álnok szándékukat, adópénzt kér, és megkérdezi tőlük: Kinek a képe és felirata ez? Ők rávágják: A császáré. Ekkor mondja ki az ismert szavakat: Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!
A pénzen a császár képmása van, de kérdezzük meg magunktól: kinek a képmása van az emberbe vésve? A választ már a Szentírás első lapjain, a Teremtés könyvében megtaláljuk: saját képmására teremtette Isten az embert. Ezért a császárnak megvan a maga joga ahhoz, ami az övé, de egyetlen földi hatalomnak sincs joga elfoglalni Isten helyét az ember életében, mert az ember Isten tulajdona. A pénzérme viselheti a császár arcképét, de minden ember kivétel nélkül Isten képmását hordozza magán. Jézus válasza így nemcsak a kérdezőket tanítja meg a helyes rendre, hanem emlékeztet minket a legmélyebb emberi identitásunkra is. Ezért, drága testvérem, soha ne feledd, hogy Istenhez tartozol: ne add a lelkiismeretedet idegen erők kezébe, és ne add el semmi áron! Istenhez tartozni azt is jelenti, hogy nem állíthatjuk, hogy az Övéi vagyunk, miközben megvetjük a másik embert, aki szintén Isten képmása. Minden ember, kivétel nélkül, Isten képére teremtetett, függetlenül attól, hogy honnan jön, vagy mennyire különbözik tőlünk. Kötelességünk ezt a méltóságot minden emberben felismerni és tiszteletben tartani.
Ez a felismerés vezet el minket ezen a missziós vasárnapon a küldetésünk lényegéhez: Krisztus azért jött el, hogy minden embert megmentsen. Szeretete nem ismer határokat, nem korlátozzák nemzetek, nyelvek vagy kultúrák. Az Egyház ezért nem tarthatja meg az evangélium kincsét pusztán önmagának, hanem arra hivatott, hogy elvigye minden népnek, hogy minden ember hallhassa a megváltás örömhírét: hogy Isten szeretett teremtménye, bűnei bocsánatot nyertek, és a halál nem az utolsó szó. A misszionáriusok távoli tájakra indulnak, mert szilárdan hiszik, hogy minden léleknek mérhetetlen méltósága van, és mindenkinek joga van megismerni Krisztus szeretetét. Támogassuk őket imáinkkal és anyagi áldozatainkkal is! Bármilyen csekélynek tűnik is az adományunk, valakinek az iskoláztatását, a gyógyulását, a biztonságosabb életét vagy magát a Krisztussal való találkozást jelentheti.
Azonban a missziós vasárnap nem csupán azoktól vár választ, akik távoli kontinensekre utaznak, hanem mindannyiunktól. Fel kell tennünk a kérdést: milyen nyomot hagy a hitem a környezetemben élő emberek életében? Életünkkel vagy közelebb visszük embertársainkat Istenhez, vagy elhomályosítjuk előttük az Ő arcát. A gyermek a mi példánkból tanulja meg, mit jelent hinni; a munkatársunk a munkahelyen a tetteink alapján méri le a keresztény szavak hitelét; az pedig, aki megbántott bennünket, a válaszunkból tapasztalhatja meg a megbocsátás erejét. A missziónk ott kezdődik, ahol a mindennapokban élünk. Nem kell mindannyiunknak messzi országokba költöznünk, hiszen misszionáriusok lehetünk ott, ahol éppen vagyunk: a hitünk akkor válik áldássá mások számára, ha türelemmé, igazságossággá, jósággá és az irgalmasság cselekedeteivé formálódik át.
Drága hívek, ma este itt vagyunk Medjugorjéban a világ minden tájáról: elhoztuk imádságainkat, terheinket, hálánkat és bűneinket. Úgy jöttünk az Úr elé, amilyenek vagyunk, mindazzal, amit a szívünkben hordozunk. Ebben a szentmisében az Úr ismét önmagát ajándékozza nekünk: nem azért jön, hogy elítéljen, hanem hogy megtérésre és új életre hívjon. Arra hív, hogy legyünk őszintébbek magunkhoz, becsületesebbek embertársainkhoz és hűségesebbek Istenhez. Ne halogassuk ezt a megtérést, ne arra várjunk, hogy mások változzanak meg előbb! Minden egyes ember tegye fel magának a kérdést: mi az, amin változtatnom kell a saját életemben? Hol hallgattam el az igazságot, kit ítéltem el igazságtalanul, hol rágalmaztam, és hol helyeztem a saját önzésemet mások elé? Segítettem másokat az Istenhez vezető úton, vagy inkább megnehezítettem a lépteiket? Nincs köztünk senki, bármilyen nyelvet beszéljen is, aki ne tudna legalább egy olyan területet a saját életében, ahol a hite még arra vár, hogy valóságos, konkrét tettekké váljon. Szűz Mária az ő igenjével egész életét Isten művének szentelte. Bár nem értett mindent előre, hitt és teljesen rábízta magát Isten vezetésére. Kérje ki számunkra az ő közbenjárása azt a nyitott szívet, amellyel meghalljuk Isten szavát, befogadjuk és meg is valósítjuk azt a mindennapi életünkben. Ámen.
A szöveget a Radio Mir Medjugorje élő közvetítésének mesterséges intelligenciával készült magyar tolmácsolásából állítottuk össze. Kisebb pontatlanságok előfordulhatnak; az elhangzott horvát szentbeszéd a mérvadó.