A szónok a mustármag és a kovász példázatából kiindulva figyelmeztet arra, hogy a szentáldozásban kapott kegyelmet és az Isten igéjét imádsággal kell táplálnunk a mindennapokban és a családunkban. Arra buzdít, hogy medjugorjei zarándoklatunk ne felszínes vallásosság vagy kényelemkeresés legyen, hanem a valódi megtérés, a megbocsátás és a megváltozott élet forrása.
Drága testvéreim! Jézus az evangéliumban a mustármagról beszél: arról, hogy ez a legkisebb minden mag közül, de amikor megnő, nagy fává fejlődik. Aztán a kovászról szól, amelyet az asszony a lisztbe vegyít, míg az egész meg nem kel. Két egyszerű kép, de mély igazság rejlik bennük az Istennel való kapcsolatunkról. Isten ugyanis gyakran a legkisebb dolgokkal kezd. Valami olyannal, ami szinte észrevétlen, amit emberi szemmel alig látunk, mégis magában hordozza az erőt, hogy növekedjen, kiteljesedjen, és átalakítsa egész életünket.
Az evangéliumon elmélkedve néhány őszinte kérdést kell feltennünk magunknak. Mit kezdünk azzal, amit Isten nekünk ajándékoz? Mi történik bennünk Isten igéjével, amelyet meghallunk? Mi lesz azzal a kegyelemmel, amelyet a szent Eucharisztiában veszünk magunkhoz? Mi történik abban a pillanatban, amikor az oltárhoz járulunk, megnyitjuk a szívünket, és befogadjuk az élő Krisztust? Növekszik bennünk az Isten országa, vagy engedjük, hogy a bűneink konkolyként elfojtsák? A baj sohasem Istennél van. A kérdés az, hogy mi mit kezdünk azzal az isteni kegyelemmel, amelyet kapunk. Isten vet, de mi nem öntözünk. Isten gazdagon adja ajándékait, mi pedig gyakran elhanyagoljuk azokat.
Eljövünk a szentmisére, meghallgatjuk Isten szavát, szentáldozáshoz járulunk, mégsem változik meg az életünk. Miért van ez így? Mert olyanok vagyunk, mint a köves talaj, ahol semmi sem tud szárba szökkenni, ahol minden kiszárad. Felkészületlenül, pusztán megszokásból jövünk, csak azért, hogy eltöltsük valahogy az időt. Hogyan fejlődhetne így bennünk az elvetett mag, amikor a szívünk távol van, és a föld nincs előkészítve? Magunkhoz vettük az élő Krisztust – de mit teszünk azután? Tudatosítjuk-e egyáltalán, mit kaptunk abban a szent pillanatban? Folytatjuk-e az öntözést imádsággal, hogy ez a kegyelem átformáljon és megújítson minket?
Gyakran látom ezt a sietséget: még a számban van a szentostya, de máris rohanok a helyemre, hogy felkapjam a táskámat a kegytárgyakkal, és elsőként tolakodjam a kerítéshez, mert hamarosan kezdődik a mise utáni áldás. Mintha az áldás nem érne túl a kordonon! Testvéreim, álljunk meg egy kicsit! Az élő Krisztus nem egy cukorka, amit csak bekapunk és szaladunk tovább. Állj meg és imádkozz! Adj hálát Jézusnak, hogy betért a szívedbe! Nem a kegytárgyak üdvözítenek téged, hanem az a Krisztus, aki valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Mit teszel, amikor hazamész a szentmiséről? Mit cselekszel a következő mise kezdetéig? Öntözöd-e imádsággal a befogadott Krisztust?
Alighogy kilépünk a templomból az Úr testével a szívünkben, miről kezdenek beszélni az emberek? Másokat minősítenek: ki hogyan öltözött fel, ki kivel jött, ki mit csinált. Mások életét figyeljük, mintha az lenne a legfontosabb. Mi történik ilyenkor azzal a szent maggal, amit kaptunk? Ahelyett, hogy imádsággal gondoznánk, betemetjük rágalmakkal. Ahelyett, hogy szeretettel táplálnánk, elfojtjuk irigységgel. Ahelyett, hogy engednénk növekedni az Isten országát, a gazt és a bűn konkolyát tápláljuk magunkban.
Mit ad nekünk a Szűzanya itt, Medjugorjéban? Miért jöttünk ide? Ő ezt a mustármagot adja nekünk: magát az Eucharisztiát. Azt tanítja, hogy e mag nélkül nem élhetünk, ebben van az üdvösségünk. Arra hív minket üzeneteiben, hogy vigyük el ezt a magot a családjainkba. Isten szavát és a szentségi kegyelmet imádsággal kell továbbadnunk az otthonainkban. De nézzünk csak rá a családjainkra: valóban ezt tesszük? Hányszor imádkoztunk békéért, hányszor áldoztunk a gyermekeinkért – és mi történik, amikor hazaérünk? Imádság vagy bűn tölti be a házat? Áldás fakad az ajkunkról vagy átkozódás? Megbocsátás vagy neheztelés? Van-e egyáltalán időnk Istenre a mindennapokban, vagy csak akkor kapkodunk utána, amikor bajban vagyunk?
Azt szeretnénk, hogy a gyermekeink templomba járjanak, de a saját életünkkel nem mutatunk nekik példát. Aztán csodálkozunk, ha később elfordulnak az imától, és közömbössé válik számukra a hit. Mit vetettél a szívükbe? A hit magvát öntözted, vagy veszekedést, gyűlöletet és közönyt hintettél eléjük? A Szűzanya úgy beszél a szülőkről, mint szőlőművesekről, akik gyermekeik szívét gondozzák. Amit elvetsz és öntözöl, végül azt fogod aratni.
Isten már évtizedek óta kitartóan a forráshoz hív minket itt, Medjugorjéban. Ahhoz a forráshoz, amelyből élő víz fakad, hogy megöntözze a hit magvait. Magjaink gyakran kiszáradnak az élet vize nélkül. Az Úr megmutatja, hol találjuk ezt a forrást: a legmélyebb forrás nem a Jelenések hegyén és nem a Križevacon van, hanem az Ő szívében. A Jelenések hegye és a Križevac ösvények, amelyek ehhez a forráshoz vezetnek. Fájdalmas látni, hogy sokan eljönnek ide, mégsem jutnak el a forrásig. El lehet jönni Medjugorjéba úgy is, hogy az ember egyáltalán nem engedi megérinteni a szívét, és a mustármag nem tud kifejlődni benne.
Fel lehet menni a hegyekre úgy, hogy az ember végig más zarándokokat bírál, ahelyett hogy imádkozna. Végig lehet állni a szentmisét úgy, hogy a szívünk tele van ítélkezéssel és elégedetlenséggel. Oda lehet sétálni a Szűzanya szobrához csupán azért, hogy fényképezkedjünk, lájkokat gyűjtsünk a közösségi médiában, majd hazamenjünk anélkül, hogy egyetlen őszinte lépést tettünk volna a megtérés felé. Átmehetünk Medjugorjén úgy, hogy Medjugorje sohasem ment át a szívünkön. Sokan jönnek el, és mégis üres kézzel távoznak.
Gyakran hallani panaszokat: „Itt minden csupa bolt, szálloda és üzlet, minden a pénz körül forog!” Valóban, lehetnek dolgok, amelyeket érdemes kritikusan látni, de kérdezd meg magadtól: te miért jöttél ide? Azért, hogy Istent és a Szűzanyát keresd, vagy azért, hogy hibákat találj és kritizálj? Találkozni jöttél az Úrral, vagy csupán azért, hogy legyen miről mesélned otthon? Ki hozza létre ezt a fogyasztói szemléletet? Az az ember, aki szállodai kényelmet vár el, és folyton panaszkodik az ételre, a szobára, az ágyra vagy a kiszolgálásra. Mit jöttél ide keresni, ember? Istent, vagy a szálloda kényelmét? A lelkedet jöttél táplálni, vagy a testedet akarod kényeztetni? A bűneid bocsánatáért imádkozni jöttél, vagy a matrac minőségét osztályozni?
A Szűzanya nem azért hívott ide minket, hogy jól lakjunk, kényelmes ágyban pihenjünk, aztán jóllakottan, de üres szívvel térjünk haza. Mit ér, ha felmentél a Križevacra, de nem vagy hajlandó letenni a saját keresztedet: a gőgöt, a haragot, az irigységet és az önzést? Mit ér, hogy letérdeltél a szobor előtt, ha otthon már képtelen vagy alázattal bocsánatot kérni és beismerni, hogy tévedtél? Mit ér a zarándoklatod, ha ugyanolyan sebesítő nyelvvel, zárt szívvel és bűnökkel megterhelve térsz haza?
A Szűzanya nem pihenésre hívott, hanem arra, hogy megtérjünk, kibéküljünk Istennel, készek legyünk megbocsátani, szeretni és másképp élni. Ne csak egy éttermi számlával távozz Medjugorjéból! Vidd magaddal az elhatározást, hogy megváltoztatod az életedet! Ne csak egy hegyen készült fotót vigyél haza, hanem a megbocsátás valóságát! Ne csak egy új rózsafüzért vásárolj, hanem imádkozz is rajta! Ne csak a mise emlékét őrizd meg, hanem vidd magaddal a mindennapjaidba a valóságos Krisztust! Mert az élet végén nem az számít majd, milyen volt a szállodai szobád vagy mennyit költöttél, hanem egyedül az: engedted-e, hogy Isten átformálja a szívedet? Tudtál-e szeretni és megbocsátani? Engedted-e, hogy a kicsiny hitmag terebélyes fává növekedjen benned, amelynek árnyékában mások is békére és menedékre találnak? Ámen.
A szöveget a Radio Mir Medjugorje élő közvetítésének mesterséges intelligenciával készült magyar tolmácsolásából állítottuk össze. Kisebb pontatlanságok előfordulhatnak; az elhangzott horvát szentbeszéd a mérvadó.