Éberség és hűség az új pogányság idején

Amikor ma reggel olvastam a szentmisén ezt az első olvasmányt, Pál efezusiakhoz írt levelét, azonnal erősen a fülembe csengett az, amit Pál ír ennek az ősi keresztény közösségnek. Azt írja, hogy ők nemrég még pogányok voltak, reménytelenek, pogányok voltatok a világban, mondja Pál. Ez gyökeresen megváltozott az evangélium hirdetése által, most már ők is Krisztus egyháza, a választott nép. Most pedig Krisztus Jézusban, írja Pál, ti, akik valamikor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. Kérdezem, testvéreim, vajon a mi népünk is, és mindenekelőtt az európai népek, köztük az én horvát népem is valamikor nem voltak pogányok, távol Krisztustól, de Szent Pál és számos más keresztény misszionárius missziós tevékenysége révén az ő idejében és az azt követő évszázadokban elfogadták Urunk Jézus Krisztus evangéliumát, és Isten új, választott népévé váltak.

Azonban, sajnos, új pogányság tanúi vagyunk, az Istentől és Jézus Krisztustól, valamint az Ő Egyházától való tömeges elpártolás tanúi, különösen Nyugat-Európában, a kereszténység és a keresztény civilizáció bölcsőjében. Sokkal szomorú, hogy minden évben százezer német vagy osztrák elhagyja a kereszténységet, csak azért, mert fizetnie kell a templomi adót, ugyanakkor hatalmas összegeket adnak mindazra, ami nem a kereszténység, ami gyakran radikálisan ellenséges a keresztény tanokkal. Hátborzongató nem látni, hogy éppen Európa és Amerika vezeti ezt az új pogányságot, amelyben nincs többé helye Istennek, Krisztusnak, a keresztény örökségnek, hanem éppen az ellenkező dolgokat propagálják, mint például az abortusz, az egyneműek élettársi kapcsolatai és minden más hasonló örömtelenség, ami egy normális embernek undorítónak kellene lennie.

Hát nem szörnyű, hogy az Európai Parlamentben, amely a keresztény civilizációt örökölte, nincs többé helye a keresztnek vagy bármilyen más keresztény szimbólumnak? Ennek az új pogányságnak a következményei a háborúk, a gyűlölet, a drogok, a valóságtól való menekülés, a fiatalok tiltakozásai, amelyek gyakran egyszerű vadállatiasságba torkollanak, az európai lakosság lecserélése olyanokkal, akik nem akarnak jövőt, nem akarnak gyermekeket, helyettük teljesen más lakosság érkezik, teljesen más értékekkel, és gyakran teljesen ellentétes keresztény és európai értékekkel. De ez nem szabad, hogy megijesszen minket, hanem nekünk, akik Krisztusban és a keresztény szentekben hiszünk, kitartóaknak és szilárdaknak kell maradnunk.

Hiszen talán néha kinevetnek minket, ha keresztény meggyőződésünk miatt elveszítjük állásunkat, vagy legalábbis nem tudunk előrehaladni ebben az istentelen társadalomban. Éppen Međugorjét tekintjük világítótoronynak, Isten jelének, hogy nem vagyunk elhagyatottak, és nem kell semmitől sem félnünk, hanem éppen ellenkezőleg, nap mint nap nyilvánosan tanúságot kell tennünk hitünkről és vágyakoznunk élni a keresztény elveink szerint, vagyis Jézus Krisztus evangéliuma szerint. Mi, keresztények, tudatában vagyunk annak, hogy megváltattunk, hogy Krisztus a mi békénk, hogy Ő a mi békehercegünk, és hogy mindig az Ő útján, Isten útján kell maradnunk. Mik a feladataink ezen az úton?

Feladataink nekünk, keresztényeknek, akik hiszünk abban, hogy Krisztus drága vére által váltattunk meg, amely értünk folyt a kereszt fáján. Első feladatunk Isten iránti mérhetetlen és állandó hálát adni, aki minden érdemünk nélkül mentett meg minket, aki kizárólag a teremtménye, az ember iránti végtelen szeretete miatt teremtett és váltott meg. Mégis, kevés csupán gondolattal és érzéssel kifejezni ezt a hálát, hanem az életünkkel kell megtennünk. És éppen ebben rejlik a második feladatunk.

Ez pedig azt jelenti, hogy hívő életünk és Isten iránti elkötelezettségünk semmiképpen sem állhat meg csupán szavaknál, csupán külsőségeknél, hanem mindennap át kell hatnia az életünket. Ez azt jelenti, hogy minden erőnkkel küzdenünk kell, hogy az evangélium emberei legyünk, még akkor is, amikor ez nehéz, amikor a testi ösztöneink másfelé vezetnek, és akkor is, amikor az élet nehézségei, bármilyen jellegűek is legyenek, betegség, veszteség, a legdrágább személyek, vagy a kedves emberek okozott csalódás és így tovább, nagy kísértéseket hoznak ránk. Éppen akkor kell Istenéi maradnunk, nem szabad megengednünk, hogy összezavarodjunk, eltévelyedjünk és letérjünk arról az útról, amelyen Isten felé és a boldog élet felé haladunk, mind a jelenben, mind az örökkévalóságban.

Erről beszél nekünk a mai evangéliumi szakaszban Lukács evangélista a maga módján. Lukács Jézus szavait közvetíti tanítványaihoz az éberség témájában. Az éberséget itt úgy kell érteni, mint a nyitottságot Isten Igéje iránt, mint a készséget az Istennel való együttműködésre és az eltökéltséget a bűn elkerülésében. Mi, keresztények, félelem nélkül várjuk Megváltónkat, és szeretnénk Őt a legkedvesebb barátként fogadni. Amikor pedig egy kedves barátot várunk vendégségbe, akkor türelmetlenek vagyunk, és szüntelen feszültségben élünk. Pedig Isten a legkedvesebb és legfontosabb lény számunkra, és Ő a mi Urunk.

Ezért Őt a legvidámabban várjuk, akár visszatérésének második eljövetelében, akár azon a napon, amikor majd szemtől szemben találkozunk Vele. Ugyanígy az evangéliumban az egész életünket az éjszakához hasonlítja, amikor majd hazatér az Úr. A szolgák tudják ezt, de senki sem tudja, mikor tér pontosan vissza. Ezért virrasszatok. Kezükben fényes lámpák, ruhájuk felkészítve minden munkára. Szent Ágoston pedig az övvel átfűzött derekat a tisztasággal magyarázta, amelyben mindenkinek élnie kell hivatásában, a meggyújtott lámpákat pedig a minden jó cselekedetre való készenlétként.

A keresztényeket arra buzdítja, hogy nap mint nap tagadjuk meg a bűnt, és mindenáron kövessük Istent, hiszen ez a jutalom, amit Krisztus cserébe ígér nekünk. Ez a jutalom pedig olyan nagy és fantasztikus, hogy ami ránk vár, azt sem emberi fül nem hallotta, sem szem nem látta. Mi nem tudjuk elképzelni, milyen öröm és leírhatatlan boldogság fog uralkodni, amikor majd színről színre látjuk Istent az egész örökkévalóságon át, és ezzel együtt élvezzük mindazok társaságát, akiket a legjobban szeretünk, mert kétségtelen, hogy az örökkévalóságban felismerjük egymást. Ám ezt a jutalmat nem szabad csupán a jövőtől várnunk.

Akik Krisztuséi és az Ő útját akarják követni, már itt a földön meglakolnak százszorosan. Nem abban, hogy nem érik őket semmiféle bajok és nehézségek, hanem abban, hogy azokat hittel és bizalommal oldják meg, Isten gondviselésére bízva magukat. Nem csoda például, hogy az orvosok beszámolói szerint a hívők vitathatatlanul könnyebben halnak meg, mint a hitetlenek. Mert ők a halált nem veszteségként, eltűnésként és pusztulásként szemlélik, hanem átmenetként a mennyei Atyához.

Az evangéliumi felhívás az éberségre örök meghatározója mindazoknak, ikonok, akik Istenéi akarnak lenni, mégis, mi, hívők is gyakran megfeledkezünk róla. Az evilági dolgok, különösen a média, amely oly erősen hat viselkedésünkre, más irányba fordítanak bennünket. Így aztán gyakran fontosabbá válik számunkra a földi, mint az isteni, olyannyira, hogy életünkkel Isten ellen fordulunk. Éppen ebben a kontextusban kell szemlélnünk az Istenszülő Anyának itt, Medjugorjéban adott üzeneteit is. Isten elküldi Fia Édesanyját, hogy felébresszen minket a halottias álomból, hogy kimozdítson minket a szertelenségünkből és az Isten iránti gondatlanságunkból.

Hogy visszatérjünk az Ő parancsaihoz és üdvözítő szavaihoz. Csodálatos ajándék látni, hogy mennyi ember ébredt fel itt a lelki és életbeli hanyagságából, és lépett újra az evangélium útjára. Csodálatos látni, hogy Isten valóban jelen van itt annyi imádság, szentség, szentgyónás és megtérés által, ezerszámra. És még csodálatosabb lesz, ha mindannyian megvizsgáljuk magunkat: a helyes úton járunk-e? Mi a legfontosabb az életünkben? A világosság gyermekeiként élünk-e? És teljes készenlétben, éberségben várjuk-e minden nap a Krisztussal való találkozást?

Testvéreim, határozzuk el magunkat ma is Isten és Krisztus mellett, különösen ebben a kegyelmi hónapban, hálát adva szívünk mélyéből az Úrnak édesanyja csodálatos ajándékáért. Ámen.